The College…

A közeli múltban összefésült a sors egy  csapattal, megígértem nekik, hogy írok  róluk. Pontosan nem tudtam, hogy mivel is kezdjem, mit írjak, mivel egyszerre képtelenség mindent leírni ami történik velük. Épp ezért elkezdem bemutatni a mindennapjaikat egy-egy történettel. 

The College lakói

• Kik Ők? 
• Milyenek Ők? 
• Miért is ilyenek? 

Tehát mint írtam az előbbiekben a  történeteket folyamatosan fogom írni, egyetlen bejegyzés kevés lenne. 

Fiatalok, tinédzserek kiknek álmaik, érzéseik, vágyaik vannak, s ebben tökéletesen meg is egyeznek azzal a sok millió fiatallal kik élnek a Világon. 

Viszont van amiben merőben különböznek a többitől, az pedig az érzékenységük, mert már gyermekként meg kell birkózniuk olyan napi problémákkal, mint az, hogy mozgássérültek, gyengén látók vagy, epilepsziások (jó esetben kinövik), figyelemzavarosnak diagnosztizálták (ADHD), autisták. 

 Különleges fiatalok, egy különleges College-ban, ahol élnek együtt. 

< >

Fiatalok és bohók mindannyian. 

 Nono  és Csingusz.

A legkisebb és az legmagasabb kéz a kézben szoktak sétálgatni a folyosón, játszani és tanulni a fejlesztőben. Csingusznak annyi energiája van, mint egy élsportolónak (ADHD), Nono pedig autista, de mégis megértik egymást. 

Mi lehet a titkuk? 

A felnőttek a  másságot nem tudják olyan szinten  kezelni ahogyan a két gyerek ezt spontán teszi. 

Nono 185 cm magas 15 éves, Csingusz 7 éves, és a derekáig ér a Nagynak, felnéz rá, a Nagy nem néz le, felemeli a pici tekintetét a magasba, hogy ott nyerjen értelmet a kettőjük barátsága. 

Szeretet, ez az Ő közös nyelvük. 

Nono nemigen tud beszélni, Csingusz megteszi ezt helyette akkor is ha kell, ha nem.  🙂

A könnyem is kicsordult a nevetéstől amikor elmesélték nekem a történetet..

A fiatal tanárnő vett táblára ragasztható betűket, hogy ezzel segítse a tanulást, fejlesztő csoportban. 

Igyekezett volna, hogy a betűk felkerüljenek a táblára, és ezzel legalább egy szót alkossanak. 

Az egész keze már ragadt a rákent ragasztótól, de a betűk csak nem akartak fent maradni a táblán. 

Nono ott keringett, fel-alá járkált. 

Majd megunta! 

Fogta kivette a tanárnő kezéből a betűt, leszedte az öntapadót, és rányomta a táblára. 

Belenézett a tanárnő szemébe, és a tekintete azt sugallta , hogy..

• Tessék, ez volt olyan nehéz? 

A tanárnő ott állt, majd nevetve lemosta a kezéről a ragasztót. 

Köszönöm –  mondota gyereknek,  könnyebben ment a ragasztás.  🙂 

Az élet pillanatai sokszor csalnak szemünkbe könnyeket, de nem mindegy miért. Jó esetben vicces, vagy megható, de amikor azért mert minden áldott nap meg kell küzdeni önmagunkkal, és azzal a kereszttel amit cipelünk sorsként, az nehéz.  

Ők egy nagy család, kicsik, nagyok együtt, szelesek, hisztisek, de állják a sarat, magukért, és egymásért. 

Nonot most műtötték, mert a gerincével volt gond, és egy korrekciós műtétet kellett végrehajtani.  

Édesanyja közzétette az épülését az Ő HŐSÉRŐL.  

S ne hagyjon el benneteket a remény!

Ha tetszett akkor nyomj egy like!

Iratkozz fel a hírlevélre, hogy az új bejegyzésekről értesülj!

Megtalálsz a fecebook oldalon! 

Legyél boldog az életedben!