Levél a Mennyországba | Pletyka Napló

Drága Édesanyám!

Egy kicsit korábban írom meg a levelet, mert azt mondják a postán torlódások vannak, sok csomag, levél, és kevés az ember.

Az Angyaloknak is bőven van dolguk, a közelgő Karácsony Ünnep alkalmával.

Még emlékszem arra az utolsó Karácsonyra, amit itt a Földön együtt tudtunk tölteni, az unokáiddal.

Még emlékszem..

mennyire igyekeztem, és Te is igyekeztél, hogy a gyerekek ne vegyenek észre semmit abból, hogy lelkünket könnyek borítják. Egy-egy szempillantás, és mi értettük egymást, minket egybeforrasztott Isten.

Mindketten féltünk.

Te azért aggódtál, hogy mi lesz velünk, ha elmész, én azért aggódtam, hogy mi lesz velünk ha elmész.

Hogy fogom én ezt kibírni? – üvöltöttem csendben, hogy meg ne hallja senki.

Próbáltam Istennel beszélni, de fejet kellett hajtanom akarata előtt.

Annyi bölcs dolgot tanítottál nekem, és annyit nem tudtam betartani.

Viszont igyekszem, ezt biztosan látod.

Jó, ok. lehet sokszor ingatod a fejed, de meg kell nekem is tanulnom, jobb később mint soha. 🙂

A Karácsony nekünk sokkal többet jelentett legfőképp a Te Éva névnapoddal összekötött ünnep volt így kerek.

Emlékszel?

Mindig megbeszéltük, hogy milyen ajándékot fognak kapni a gyerekek, és mi lesz az ünnepek alatt az asztalra való.

Emlékszel?

Amikor hajnali 5-ig varrtad az Esztinek a télikabátot, már elindultak a reggeli buszok, én pedig csak asszisztáltam azzal, hogy kiszabtam. A varrási tudományom, most is egy gomb felvarrásában merül ki, de azt biztonsággal sikerül.

Emlékszel?

Amikor a Marcinak kellett télikabát, kijelentetted, hogy Te szeretnéd azt megvenni Neki, mert ez a gyerek mindig levetett cuccokba jár, legyen már egy normális új holmija.

Emlékszel?

Főleg te főztél, mert megosztottuk a feladatokat, és én jártam bevásárolni, mivel fizikálisan ezt jobban bírtam, az öcsi pedig jött velem cipekedni, legalább nem volt láb alatt az elevenségével. (Ja és én utáltam főzni, meg….ja igen sokkal jobban főztél)

Emlékszel?

Mikor mentél szívműtétre, és az öcsi hajnalban elköszönt, de hirtelen felült az ágyba, csak úgy belemondta kérdését.

Mit fogunk Nagyi addig enni?

Ott hajnali órákban a szívműtéted előtt, könnyünk folyt a nevetéstől mert valamilyen mód jogos volt az aggodalma.

Te megnyugtattad, hogy anyád fog főzni, Ő pedig fogta magát…

Jaaa, jó, szia…- aludt tovább.

Emlékszel?

Volt mikor nem értettünk valamiben egyet, és nagyjából egy-másfél órát haragudtunk egymásra, de…de valamelyikünk mindig nyitott a másik felé, hogy béküljünk ki, mert..mert a haraggal a szívedben rossz lenni.

Emlékszel?

Azt mondtad…

Édes lányom, ha már én nem leszek, jegyezd meg mindig fontossági sorrendet állítsál.
Nem az számít, hogy el van -e mosogatva, hanem az, hogy a gyerekekkel foglalkozz.
A tányérok megvárnak, de a gyerekeknek szükségük van a jelenlétedre.
A lakás érted van, nem Te a lakásért.
Ne kiabálj reggelente a készülődésnél, mert akkor idegesen fognak iskolába menni.

Igyekeztem ezekből a tanácsokból, és az itt nem említettekből a legtöbbet, legjobbat kihozni, és felnőttek a gyerekek.

Emlékszel?

Mikor ott térdeltem, és kértelek zokogva, hogy menjél mert a fény felé, mert már…ha tehetném..annyira küzdöttél….

Emlékszel?

Mennyi hülyeséget csináltunk mi ketten együtt? 😉

A Karácsony már nem olyan mint régen, de ezt idővel megtanulja kezelni az ember, és annak leánya, mert ahogy belenézek a tükörbe egyre jobban Téged látlak…

A tükörképemre mosolygok, még a ráncokra is, ahogy az idő vasfoga kikezdi a testet, és már tudatosult bennem, hogy soha nem foglak elveszíteni, és nem is vesztettelek el.

Itt élsz bennem, az összes zsigeremben, érzékszervemben, mert Te én vagyok, és Én Te, és velünk Isten.

Hiányzol!